A szilvafélék lombhullató, kétszikű, zárvatermők, melyek a szilvafélék alcsaládjába tartoznak. Meglepő módon a kajszik is ezen alcsalád tagjai. Neve szláv eredetű.

Főleg az északi féltekén terjedtek el. Európában, Kelet-Ázsiában és Észak-Amerikában is megtalálhatók. Már a rómaiak is ismerték, urak és alattvalók, gazdagok és szegények asztalán egyaránt megtalálható volt, nemcsak desszertként, hanem önálló étekként – aszalvány, lekvár, levesek mártások stb.- is. Sokrétű felhasználhatósága adta máig töretlen népszerűségét.

Fája nedves, mélyebb fekvésű területeket kedveli, mint árokpartok, folyók árterei; bár szinte mindenhol megél. Levele hosszúkás, lándzsás néha cakkozott. Virágai 5 szirmúak, fehértől a rózsaszínig.

Felhasználásuk sokrétű.

Szamosháton szobaméretű házikókat építettek a módosabb gazdák, és kemencével fűtöttek bennük; a kasokban elhelyezett szilvák így 2-3 nap alatt aszalódtak meg. Különlegességként előfordult, hogy a mag helyére dióbelet tettek és így kerültek az aszalóba.

Egy mondás szerint:

„Ami jó lekvárnak, az jó pálinkának is…”

S a szilvás gazdák ezt a mondást be is tartják. Egyetlen szem sem megy veszendőbe. Friss fogyasztás, aszalás, lekvárfőzés és párlatkészítés a szilvaszemek sorsa… a férgese meg mehet szalonnának. Feletették a disznókkal.